Az emberi tevékenység nyomai már a fiatalabb kőkorszakból kimutathatók a
Hortobágyon. A fémkorszak népei, a népvándorlás kori kultúrák
hagyományozták reánk a több ezer éves, földből készült kunhalmokat,
melyek vallanak a letűnt korok emberének a természethez, a tájhoz fűződő
kapcsolatairól, tanúskodnak az egykori vízrajzi, ökológiai
viszonyokról, őrzik a kultúra több ezer éves hagyatékát, értékeit.
Hortobágy
a legkorábbi helységneveink közé tartozik. A Hortobágy folyót
Hortubaguize (Hortobágyvize) néven már 1009-ben említik. Ekkor István
király a folyó környékén lévő birtokai közül néhányat az egri
püspökségnek adományozott.
Magának a településnek, illetve
birtokainak a neve csak 1067 körül tűnik fel – akkoriban a település már
pusztulófélben lehetett.
A középkori Hortobágy-környéki
települések (Papegyháza, Máta, Balmaz, Árkusd, Csécs, Derzsegyháza,
Szabolcs, Zámmonostora) a XIII-XV. században a mongol, tatár pusztítások
következtében, a fellépő pestisvész és az élelemhiány miatt
elnéptelenedtek.
Az elnéptelenedett területeket Debrecen város
vette birtokba zálogjogon. Külterjes, szilaj jószágtartást végeztek, így
virágozhatott fel a magyar szürke marha tartása és lábon való
értékesítése. Fontos kereskedelmi útvonalakhoz igazodtak. Ilyen volt a
“sóút” is, mely az erdélyi sóbányákból vezetett Budára. A sóút a mai
napig állnak a pihenőhelyként megépített csárdák (Látóképi, Kadarcsi,
Kishortobágyi, Nagyhortobágyi, Meggyes, Patkós, Kaparó).
A vizes
időszakban a hidak jelentették a holtágakon való átkelés lehetőségét. A
megélénkülő kereskedelmi és útforgalom tette szükségessé egy fahíd
építését a mátai gázlónál. Ezt azonban az áradások elmosták, többször
leégett, ezért építették meg 1833-ban Povolny Ferenc tervei szerint a
kilenclyukú kőhidat, melynek tövében rendezték a messze földön ismerté
vált, 1892-től szabadalmas, engedélyezett hídivásárt.
A Hortobágy
egykor rendkívül buja növényzettel, erdőkkel, nádrengeteggel benőtt
terület volt! 1855. óta, a Tisza szabályozása után azonban kiszáradt,
más természeti képződménnyé alakult. A puszta tehát legalább annyira
emberkéz műve, mint a természeté.
A századforduló után a
hortobágyi puszta egy részén Debrecen város, illetve a debreceni gazdák
folytattak gazdálkodó tevékenységet: Kis-Álomzúgban, megalakították a
Debrecen-Hortobágyi Magyar Tenyészbika telepet, Árpád-telepen létrejött a
törzsjuhászat, Mátán kialakították a kísérleti öntözőtelepet, valamint
tógazdaságot üzemeltettek.
A II. világháború után megváltoztak a
tulajdonviszonyok, Debrecentől átmenetileg az állam vette át a
Hortobágyot Állattenyésztő Nemzeti Telep néven, mely elindulás volt az
állami gazdaságok felé. Az ország minden tájáról érkeztek a munkát,
megélhetést keresők, majd 1949-től kezdtek működni az önálló állami
gazdaságok.
Az ötvenes években megindult a csárda környéki rész betelepülése, a későbbi községközpont kiépülése.
Néhány év alatt felépült egy új falu, mely 1966-ban közigazgatásilag is önállóvá vált.
Az
1973-ban létrejött Magyarország első nemzeti parkja, a Hortobágyi
Nemzeti Park, mely 1999-ben Kultúr-táj kategóriában a Világörökség
részévé vált.
